Kendó

A kendó története

A kard készítésének és használatának módszerei, mint sok más dolog Kínából érkezett Japánba. A kard kezdetben a kínai mintát követte, vagyis egyenes volt és két éllel rendelkezett. Ezt a kardot néhány évszázad alatt a japánok szablyaszerűvé alakították át. Az egyenes kard egy kicsit meggörbült lett, továbbá csak egy éle maradt meg. A kardot speciális módszerrel kovácsolták szinte törhetetlenre és csiszolták borotva élesre. Ilyen kardot használtak a japánok már a VIII. századtól.

A XV. században japánban nagy polgárháborúk dúltak és ezalatt szükség volt a jó harcosokra (szamurájokra), akiknek a kard volt az elsődleges fegyverük. A polgárháborúk vége után, elkezdtek fejleszteni egy kardforgatási technikát, amellyel önmaguk veszélyeztetése nélkül le lehet győzni az ellenfelet. A képzettebb harcosok a vívásokból szerzett tapasztalatot figyelembe véve egy gondolkodási módot alakítottak ki, hogy hogyan kell a kardot a lehető leghatékonyabban forgatni és az ellenfél legyőzésére stratégiát felépíteni. Ezeket a technikákat az írott források, kenjyutsu-nak, kenpó-nak, hyóhó-nak nevezték. Ezek a voltak a kendó kialakulásának kezdetei.

Ekkor a harcosok igazi karddal, vagy fakarddal gyakoroltak, amik roppant balesetveszélyesek voltak. Iskolák nyíltak ahol a gyakorlást és a tanítást próbálták biztonságosabbá tenni. A XVIII. Században az egyik iskolában, Naganuma Shiro mester használt először kendó felszerelést. A felszerelés a vdőruházaton kívül a shinai-ból, a bambuszból készült kardból állt. A shinai-al való vivást Nakanishi Chuzo fejlesztette majd terjesztette Japánban. A védőfelszerelés lehetővé tette a tanulók számára a könnyebb fejlődést. Sokkal jobban összpontosíthattak a vágásra és nem kellett félniük attól, hogy megsérülnek vagy sérülést okoznak. Az újfajta vívás újfajta tanítási metodikát eredményezett és fokozatosan kialakult a kendó. Ezen időszak alatt a buddhizmus és a konfucianizmus hatására a harcművészetek célja is megváltozott. A személyiség fejlesztése hangsúlyosabb szerepet kapott.

Nakanishi Chuzo

1868-ban a feudalizmus megszűnt, így nem volt szükség többé szamurájokra. A munka nélkül maradt szamurájoknak, meg kellett élni valamiből, így a legtöbben elsajátítottak valami szakmát. Viszont akadt olyan szamuráj is aki továbbra is a harcművészetéből akart megélni. Például Sakakibara Kenkichi a néhai szamurájokból létrehozott egy céget, mely vívóbemutatókat tartott.

Sakakibara Kenkichi

Az első, a kormány által is engedélyezett bemutatót 1873-ban tartották meg, melyet a közemberek is nézhettek. Ennek hatására az iskolákba kötelezően bevezették a kendóoktatást. Így már nem csak a szamurájok kiváltsága volt, hanem az átlag embernek is elérhető lett a kendó. 1895-ben jött létre a Dai Nihon Butokukai (Össz Japán Harcművészetek Szövetsége). Ez a szervezet egyesítette a japán vívóiskolákat, egységesítette a kendo szabályait és fokozatokat adományozott a vívó mestereknek. Az első főiskolai szövetséget 1909-ben hozták létre, és 1928-ban a nemzeti kendo szövetség jött létre.

A II. világháború után az amerikaiak betiltották a kendó oktatását, mivel militarista és nacionalista eszköznek tekintették. 1952-ben az Amerikai-Japán Békeszerződés aláírása után újra szabadon lehetett tanulni és tanítani a kendót. Még ebben az évben létrejött a Zen Nihon Kendo Renmei (Össz Japán Kendo Szövetség). 1957-ben pedig visszatért a közép- és felsőoktatási intézményekbe.
1970-ben alakult meg a Nemzetközi Kendo Szövetség, azzal a céllal, hogy a kendot népszerűsítse Japánon kívül is. Megalakulása után, szintén 1970-ben, megrendezte az I. Kendo Világbajnokságot Japánban. Ezt a versenyt azóta minden harmadik évben megrendezik.

Készítette:
Simicza Szilveszter
2009.12.08.